A másik ország
Hajóvonták találkozása tilos, Fecske cigaretta, Szokol rádió (persze odagumizott lapos elemmel), november 7, és a többi. Kiss Ottó A másik ország című regénye késett vagy öt évet – már ami a retrolázat illeti -, de legalább nem érheti vád a szerzőt, hogy kommersz igényeknek igyekezett megfelelni. Nosztalgiára hajlamos olvasók, harmincasok, negyvenesek, ötvenesek – ez a könyv nektek szól.
Mozik Karcsit, a történet hősét és mesélőjét kölyökként ismerjük meg, épp egy istenverte nagy pofont kap, amikor rányitjuk az ajtót könyvet. A helyszín a vidék, a vidéki Magyarország, a másik ország, a legvidámabb barakk, ahol ugyan nincs kolbászból a kerítés, de legalább van kolbász, és van kerítés. Karcsi gyermekkora minden, csak nem idilli, és bár kamaszként rátalál a boldogság, a szerelem, a tücsökciripelős nyári éj, ám mindez egy egészen morbid helyzettel véget is ér. Ilyen abszurd fordulatra a legelvetemültebb Parti Nagy rajongók sem számíthattak, kénytelen voltam megduplázott sebességgel olvasni, hogy mihamarabb megtudjam, csak hülyül velem a szerző, vagy tényleg az történt, ami. Legyen elég annyi, hogy kiderült.
Némi hiányérzet jár azért ezzel, a „most mi van?!” kínzó kérdése tovább nyomasztja az olvasót, mint a kis Mozikot, aki középiskolás lesz, és egy új városban kezd új életet. A könyv amúgy nem csak a kor jellegzetes tárgyaival repíti vissza a múlt század utolsó évtizedeibe az olvasót, de azzal is, hogy hűen idézi fel az aktuális (politikai) helyzetet: itt egy 86-os vébé, ott egy március 15-i tüntetés, mintha csak korabeli Népszabadságokat lapozgatnánk (ami nem igaz, csak jól hangzik, hiszen a korabeli Népszabadságok éppen nem arról voltak híresek, hogy részletesen beszámoltak volna egy-egy március 15-i tüntetésről, na de mindegy). Jó ez, kérdés, hogy mennyire szólítja meg a fiatalok azon piciny részét, akik még egyáltalán hajlamosak elolvasni egy regényt. Talán semennyire, talán nem is baj, talán ettől – nekik enélkül – lesz élvezhető a könyv.
Van egy olyan furcsa érzésem, hogy A másik ország mintha szomorúbb lenne, mint a Javrik könyve (Kiss Ottó előző regénye), pedig az se volt egy Monty Python forgatókönyv. Ezzel nem a regény csattanójára kívánok illetlen módon utalni, az érdekes egyébként, de nem mondanám szomorúnak. A kötet terjedelemre majdnem a duplája, mint a Javrik könyve, de még mindig azzal az érzéssel fejeztem be az olvasását, hogy Ottó, ezt még írhattad volna tovább. Van, amiből sosem elég.
ezt megveszem…..