Hamiskás CD-k

Hogyan is kell hülyét csinálni a zenei könyvtárosból, ha az még nem egészen jutott el a észveszejtés szélsőséges állapotáig/ba? Na, hogyan? Így. Itt van a kezemben Sarah Vaughan egyik CD-je egy 1998-as „Newsound 2000” kiadás. Persze, válogatás, hiszen a művésznő több, mint száz lemezt adott ki élete során, a CD-n szereplő 20 track/dal nyilván csak szemezgetés az életműből. Mindjárt itt az első. (Azt csak mellékesen, hogy amit lehet, analitikusan szeretnénk feltárni, tehát, ahol pici remény van az előadó mellett a szerző feltüntetésére, ott megpróbáljuk közölni ennek az alkotói vénával rendelkező személynek a becses nevét is.) „All To Soon” közli a lemez kis melléklete az első dal címét. Szerzőként az alábbi párost adja meg: Ellington/Gigman. Netes keresés, hogy a második szerző teljes nevét is megtudjam. Értelmes idevágó dolog semmi. Se címmel, se önmagában, se más kulcsszóval. Aztán feladom. Gondoltam, ami megvan, azt írom be a TextLibbe, oszt’ jó éjszakát. És mit ad isten: amikor írnám be, kiderül, már van ilyen cím. Csakhogy ez kicsit más forma: All Too Soon. Ha-ha-ha! Keserű vigyor! Egy „o” betű ide vagy oda, nem mindegy. Irány a google, keresés az új címmel, s persze így már minden megvan a dalról még az is, hogy 1940-ben íródott. S még ide is maradt a meglepetésből, mert mint kiderült Ellington társszerzőjének neve nem Gigman, ahogyan a CD melléklete közli, hanem Sigman. Carl Sigman, wikiben önálló szócikk.

Az az igazság, nem először járok így, manapság rengeteg olyan CD jön ki, melynek kiadói/forgalmazó háttere, finoman szólva is kétséges, zenei, művészi, hitelességi szempontól egyaránt. Üzlet, zeneipar, könyvtár ilyen szempontból is kapcsolódik egymáshoz, de ebben a viszonylatban erőteljes óvatosságra, nyitott szemre és tájékozottságra van szükség, különben az ember telepakolja az állományát pl. eredetinek tűnő, de feldolgozásokat tartalmazó kiadványokkal, vagy éppen új kiadású, de régi recsegős, archív felvételeket tartalmazó korongokkal.

október 9, 2008

  • szintén zenész :-)
    Egyébként az archív felvételekkel semmi baj, ha jól láthatóan közlik, hogy archív felvétel. Így maradhatott fönn pl. Radics Béla jó pár felvétele, szörnyen recseg, de az ember fogalmat kaphat milyen király volt.

  • Radics esete szerintem nyilvánvaló, már olyan szempontból, hogy hivatalosan megjelent anyaga nagyon minimális van, s ezekről többé-kevésbé lehet tudni.
    Inkább olyasmire gondoltam (s azóta figyelem jobban például a felvétel évét), hogy mondjuk Verdi Aidáját gyönyörű fóliázott csomagolásban, klassz borítóval, rendesen tálalják, (igaz mondjuk az előadó apparátus nem tartalmaz nagyobb neveket), s közben apró betűvel a hátsó borítón alul ott van, hogy a felvétel mondjuk 1935-ben készült. Recseg-ropog, sistereg, zajos. Ha ez bármilyen szempontból kuriózumnak minősülne (mondjuk karmester, szólista, vagy zenekar) ám legyen, de ha ilyesmi nem áll fenn, akkor egy ilyen lemez szerintem csak rossz vétel.
    Nyilván, ha ilyen lemezt megvettem, akkor én sem figyeltem eléggé, ezért mondtam, hogy fokozott óvatossággal kell kezelni a témát – legalábbis én úgy kezelem.

  • Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük